Imádom a tavaszt. Főleg a májust. Nem csak azért, mert akkor van a szülinapom, hanem azért, mert ilyenkor már minden zöld és illatos. Ennek a hónapnak a fénye a legszebb. A kapuban már ott áll a nyár, de a hatalmas hőség előtt még teret ad nekünk felhőtlenül élvezni a természetet. Mint minden évben idén is alig vártam, hogy eljöjjön a jó idő. Ilyenkor kint lehet ülni a levegőn estig és sokáig élvezhetjük a napsütést. 

Viszont éreztem, hogy valami nincs rendben. Valami megfoghatatlan, de létező dolog a hatalmába kerített. Ott ült a vállamon és húzott egyre lejjebb és lejjebb. Nagyon sokat gondolkodtam azon, hogy mi lehet, rengetegszer megfordult a fejemben, hogy talán depressziós lehetek. Nyilván utána olvastam és bár a tünetek megegyeztek, egyáltalán nem vettem komolyan, hiszen ennek látszólag semmi indoka nem volt és a tünetek sem voltak még igazán komolyak, ezért úgy döntöttem, hogy nem veszek többé tudomást róla. Ebben az időszakban a pánikrohamaim megsokszorozódtak és nagyon egyedül éreztem magamat, habár rengeteg ember vett körül. Kezdtem elhanyagolni a barátaimat és rettegtem, ha idegen emberek közé kellett mennem. Ha ilyenkor szakemberhez fordultam volna, talán ma már csak egy rossz emlék lenne ez az állapot, de nem mentem.

Május vége volt, amikor minden megváltozott. Az első nap az új munkahelyemen. Egy álmom vált valóra, amikor megtudtam, hogy Budapest egyik legnívósabb 5 csillagos szállodájában dolgozhatok. Vártam már nagyon, hogy mikor jeleznek, hogy kezdhetek. Egy keddi nap volt, amikor dolgozni kezdtem. Borongós idő volt és már reggel 7re ott kellett lennem. Borzalmas állapotban ébredtem. Feszített a mellkasom és émelyegtem. Az izgalomnak tudtam be. Bevettem egy gyógynövény keveréket, amitől mindig megnyugodtam addig. Amikor már a harmadikat vettem be, rájöttem, hogy most nem segít. A buszra szállás egy rémálomnak tűnt és az is volt. Egész úton csendben szenvedtem, mert éreztem, hogy rohamom van. Az nem olyan volt mint a többi. Sokkal intenzívebb volt és úgy éreztem, hogy nem fogom kibírni. A Ferenciek terén leszálltam és ültem a még szokatlanul üres téren. Egy barátságos arcot kerestem, akihez oda tudok menni segítséget kérni, de nem mertem senkihez se hozzá szólni. Inkább elindultam a szállodába. Egész úton azt mondogattam magamnak, hogy meg tudom csinálni, sikerülni fog. Ki fogom bírni azt a 4 órát, amit ma le kell dolgoznom. Így is történt. A fogamat összeszorítva, hatalmas mosollyal köszöntöttem minden vendéget, miközben legbelül segítségért kiáltottam. A percek óráknak tűntek és minden pillanat egy szenvedés volt. Szerettem volna elszaladni, de nem tettem, mert úgy éreztem teljesítenem kell. Mikor lejárt a műszakom rohantam haza. Egy újabb félelmetes busz út választott el az otthontól, de az az előző órákhoz képest már nem volt semmi. Otthon fáradtan dőltem be az ágyamba és elaludtam. Az ébredés borzalmas volt. Életem legrosszabb pánikrohama jött rám és nem akart abbamaradni. Édesanyám színlelt nyugodtsággal, könnyek között próbált megnyugtatni. Nehezen, de sikerült neki. Rögtön hívta apukámat és a Szabit, hogy jöjjenek, mert baj van. 

Az a nap megváltoztatott mindent. Már nem tudtam sehova se menni. Egyedül ki sem tettem a lábamat a lakásból, és semmilyen tömegközlekedési eszközre nem tudtam felülni. Féltem mindentől. A napjaim rettegésben teltek, rengeteget sírtam és nem tudtam, hogy valaha véget fog-e érni ez a borzalom. Kilátástalannak tűnt az életem. Nem értettem semmit, főleg azt nem, hogy miért történik ez velem. Tehernek éreztem magam és taszítottam az embereket, pedig akkor minden segítséget meg kellett volna ragadnom. 

Ez a része a dolognak még mindig nem teljesen tiszta nekem. A mai napig félek rá visszagondolni, pedig már elmúlt. Ennyit tudok leírni nektek, mert számomra még mindig nagyon zavaros, hogy mi is történt velem akkor. Nehéz erről beszélni, de most, hogy leírtam talán könyebb lesz :)

Vajon mit érezhet egy Anya, ha a gyermekét szenvedni látja? Vajon tudja, hogy mit kell csinálni? Kihez tud fordulni? Kiváncsi voltam rá, tehát hozzá fordultam válaszokért. Egyébként Anya volt az egyik legfontosabb személy, akire támaszkodni tudtam. Minden lehetőséget számtásba vett, ami segíthet. Mindenben kereste azt, ami közelebb hozhat engem ahoz, hogy jobban legyek. Nagyon köszönöm Neki! Soha nem sikerült volna idáig eljutnom, ha ő nincs. Köszönöm a folyamatos bíztatást és azt is, hogy ha látod rajtam, hogy valami nincs rendben mindig próbálsz helyre rakni. Szeretlek Anya! Mindennél jobban!

É-én, A-anya

É: Mielőtt én érintetté váltam, tudtad, hogy mit jelent a pánikbetegség?

A: Nem tudtam.

É: Végig elhitted, hogy rosszul vagyok, vagy eleinte kételkedtél benne?

A: Én elhittem, de mások kételkedtek benne.

É: Mikor kiderült, hogy én ebben szenvedek sokat kutattál utána?

A: Nem sokat tudtam róla, ezért is akartam elmenni az orvosodhoz, hogy tájékoztasson és utána mi is úgy tudjunk hozzád állni, ahogy arra neked szükséged van.

É: Mikor tudatosult benned igazán, hogy ami velem történik az komoly?

A: Idén tavasszal.

É: Mikor volt az a pillanat, amikor azt gondoltad, hogy ilyen rossz állapotban még nem láttál?

A: Mikor láttam a szenvedésed és a rosszulléteidet és könyörögtél hogy segítsek.

É: Anyaként mit éreztél, amikor ebben az állapotban láttál?

A: Nagyon rossz volt, hogy azt láttam, tehetetlen vagyok. Szörnyű érzés volt, hogy nem tudtam ott, abban a pillanatban segíteni.

É: Miben láttad ebből a kiutat?

A: Bíztam a pszichiáterben és természetesen benned. Mindig tudtam, hogy erős vagy és meg tudod csinálni.

É: Mit gondoltál, mi a legnagyobb segítség nekem?

A: Ötletem sem volt. Mindig azt tettem, amit a legjobbnak láttam. Nem tudhattam, hogy abban a szituációban mi lett volna a helyes.

É: Volt olyan ember, akire számíthattál? Ki volt az?

A: Apukád már itt ebben állapotban elhitte, hogy baj van. A Nyuszi (nevelőapám) is próbált a maga módján segíteni . A Katka mindig meghallgatott és adott tanácsot.

Egy kedves lány írt nekem a minap, hogy nehezen birkózik meg a változásokkal. Gondoltam megosztom veletek, hogy én miképp mentem át ezen az időszakon.

Két éve ilyenkor már mindenki a környezetemben a továbbtanulási lázban égett. Természetesen én is megpróbáltam a legjobb döntést hozni, azt választani, amit úgy érzek, hogy a legközelebb áll hozzám és majd szeretni fogom. Mindig is humán beállítottságú voltam és iszonyúan érdekelt a pszichológia. Éppen ezért ültem a főiskolai jelentkezés utolsó napja után a 6. macifröccsöm felett és sírtam, hogy miért nem jelöltem be. Kevésnek tartottam magam hozzá? Ha jól emlékszem azt gondoltam, hogy úgysem fog sikerülni.

Mégis kitörő örömmel fogadtam azt a bizonyos SMS-t, hogy felvételt nyertem a BGF turizmus-vendéglátás szakára. Nem is gondoltam akkor már arra, hogy talán nem ez lesz az én helyem. Mikor először beléptem, tele voltam tervekkel és ambíciókkal. Arra gondoltam, hogy ez egy csodás lehetőség arra, hogy beindítsam a saját vállalkozásomat. Ez annyira elvakított, hogy nem vettem a jeleket. Valami nem volt rendben. Gyomorgörccsel érkeztem mindennap és mindig próbáltam megfelelni az ottani normáknak. Nem éreztem magam odavalónak és egyetlen mentsváram a szintén oda járó barátnőm volt. Akkoriban rengeteget voltam beteg. Pszichésen taszított az iskola és nem értettem miért, hisz abban a hiszemben voltam, hogy nekem ezt kell csinálnom, ez az amiben jó vagyok. Nem tartottam magamat többre, nem tudtam volna elképzelni magamat máshol, minden másik út az ismeretlenbe vezetett. Féltem...

Ebben az időszakban volt a régi iskolám szalagavató bálja. Színtisztán emlékszem, hogy ott ültem, megtörve és boldogtalanul. Mérlegeltem, hogy mi volt az én szalagavatómon és, hogy mi van most. Az enyémen még boldog voltam, volt rengeteg barátom és része lehettem egy remek közösségnek, ahol nagyon jól éreztem magam. Ezzel szemben az akkori helyzet más volt. Más iskolába jártam, más volt a barátom, mást csináltam a mindennapjaimban és ez megrémített.Akkor már sejtettem, hogy valami nagyon nem stimmel.

Rá két hétre életmentő műtétet kellett rajtam végrehajtani. Sürgősségin kellett kiszedni a mandulámat, mivel egy hatalmas tályog keletkezett rajta. Borzalmas időszak volt, de jelnek fogtam fel. Úgy éreztem, hogy ez mutatta meg nekem, hogy rossz úton haladok. Az után nem mentem a BGF közelébe sem. Ez nyilván nem az iskola hibája, csak én nem illettem oda. Sajnos ezt sokan nem nézték jó szemmel, de azokkal nem tudok mit csinálni. Ők állították, hogy képtelen vagyok a változásra, és ha nem folytatom amit elkezdtem, akkor nem lesz belőlem semmi. Köszönöm szépen a biztatást :) Lehet, hogy nem pszichológiát tanulok, de úgy érzem megtaláltam a helyes utat. Szeretek úgy bemenni az iskolába, hogy olyan emberek vesznek körül mint én és szeretem azt tanulni ami érdekel.

Ezzel az egésszel csak azt próbáltam elmondani, hogyha úgy érzitek, hogy nem jó úton haladtok, akkor merjetek változtatni! Én azt vallom, hogy boldognak lenni nem kiváltság, hanem emberi norma, amit folyamatosan kergetni kell, még akkor is, ha mások hülyének néznek. Hiszen megéri boldognak lenni. Ha boldog vagy, sikeres vagy! :)