Imádom a tavaszt. Főleg a májust. Nem csak azért, mert akkor van a szülinapom, hanem azért, mert ilyenkor már minden zöld és illatos. Ennek a hónapnak a fénye a legszebb. A kapuban már ott áll a nyár, de a hatalmas hőség előtt még teret ad nekünk felhőtlenül élvezni a természetet. Mint minden évben idén is alig vártam, hogy eljöjjön a jó idő. Ilyenkor kint lehet ülni a levegőn estig és sokáig élvezhetjük a napsütést. 

Viszont éreztem, hogy valami nincs rendben. Valami megfoghatatlan, de létező dolog a hatalmába kerített. Ott ült a vállamon és húzott egyre lejjebb és lejjebb. Nagyon sokat gondolkodtam azon, hogy mi lehet, rengetegszer megfordult a fejemben, hogy talán depressziós lehetek. Nyilván utána olvastam és bár a tünetek megegyeztek, egyáltalán nem vettem komolyan, hiszen ennek látszólag semmi indoka nem volt és a tünetek sem voltak még igazán komolyak, ezért úgy döntöttem, hogy nem veszek többé tudomást róla. Ebben az időszakban a pánikrohamaim megsokszorozódtak és nagyon egyedül éreztem magamat, habár rengeteg ember vett körül. Kezdtem elhanyagolni a barátaimat és rettegtem, ha idegen emberek közé kellett mennem. Ha ilyenkor szakemberhez fordultam volna, talán ma már csak egy rossz emlék lenne ez az állapot, de nem mentem.

Május vége volt, amikor minden megváltozott. Az első nap az új munkahelyemen. Egy álmom vált valóra, amikor megtudtam, hogy Budapest egyik legnívósabb 5 csillagos szállodájában dolgozhatok. Vártam már nagyon, hogy mikor jeleznek, hogy kezdhetek. Egy keddi nap volt, amikor dolgozni kezdtem. Borongós idő volt és már reggel 7re ott kellett lennem. Borzalmas állapotban ébredtem. Feszített a mellkasom és émelyegtem. Az izgalomnak tudtam be. Bevettem egy gyógynövény keveréket, amitől mindig megnyugodtam addig. Amikor már a harmadikat vettem be, rájöttem, hogy most nem segít. A buszra szállás egy rémálomnak tűnt és az is volt. Egész úton csendben szenvedtem, mert éreztem, hogy rohamom van. Az nem olyan volt mint a többi. Sokkal intenzívebb volt és úgy éreztem, hogy nem fogom kibírni. A Ferenciek terén leszálltam és ültem a még szokatlanul üres téren. Egy barátságos arcot kerestem, akihez oda tudok menni segítséget kérni, de nem mertem senkihez se hozzá szólni. Inkább elindultam a szállodába. Egész úton azt mondogattam magamnak, hogy meg tudom csinálni, sikerülni fog. Ki fogom bírni azt a 4 órát, amit ma le kell dolgoznom. Így is történt. A fogamat összeszorítva, hatalmas mosollyal köszöntöttem minden vendéget, miközben legbelül segítségért kiáltottam. A percek óráknak tűntek és minden pillanat egy szenvedés volt. Szerettem volna elszaladni, de nem tettem, mert úgy éreztem teljesítenem kell. Mikor lejárt a műszakom rohantam haza. Egy újabb félelmetes busz út választott el az otthontól, de az az előző órákhoz képest már nem volt semmi. Otthon fáradtan dőltem be az ágyamba és elaludtam. Az ébredés borzalmas volt. Életem legrosszabb pánikrohama jött rám és nem akart abbamaradni. Édesanyám színlelt nyugodtsággal, könnyek között próbált megnyugtatni. Nehezen, de sikerült neki. Rögtön hívta apukámat és a Szabit, hogy jöjjenek, mert baj van. 

Az a nap megváltoztatott mindent. Már nem tudtam sehova se menni. Egyedül ki sem tettem a lábamat a lakásból, és semmilyen tömegközlekedési eszközre nem tudtam felülni. Féltem mindentől. A napjaim rettegésben teltek, rengeteget sírtam és nem tudtam, hogy valaha véget fog-e érni ez a borzalom. Kilátástalannak tűnt az életem. Nem értettem semmit, főleg azt nem, hogy miért történik ez velem. Tehernek éreztem magam és taszítottam az embereket, pedig akkor minden segítséget meg kellett volna ragadnom. 

Ez a része a dolognak még mindig nem teljesen tiszta nekem. A mai napig félek rá visszagondolni, pedig már elmúlt. Ennyit tudok leírni nektek, mert számomra még mindig nagyon zavaros, hogy mi is történt velem akkor. Nehéz erről beszélni, de most, hogy leírtam talán könyebb lesz :)

Vajon mit érezhet egy Anya, ha a gyermekét szenvedni látja? Vajon tudja, hogy mit kell csinálni? Kihez tud fordulni? Kiváncsi voltam rá, tehát hozzá fordultam válaszokért. Egyébként Anya volt az egyik legfontosabb személy, akire támaszkodni tudtam. Minden lehetőséget számtásba vett, ami segíthet. Mindenben kereste azt, ami közelebb hozhat engem ahoz, hogy jobban legyek. Nagyon köszönöm Neki! Soha nem sikerült volna idáig eljutnom, ha ő nincs. Köszönöm a folyamatos bíztatást és azt is, hogy ha látod rajtam, hogy valami nincs rendben mindig próbálsz helyre rakni. Szeretlek Anya! Mindennél jobban!

É-én, A-anya

É: Mielőtt én érintetté váltam, tudtad, hogy mit jelent a pánikbetegség?

A: Nem tudtam.

É: Végig elhitted, hogy rosszul vagyok, vagy eleinte kételkedtél benne?

A: Én elhittem, de mások kételkedtek benne.

É: Mikor kiderült, hogy én ebben szenvedek sokat kutattál utána?

A: Nem sokat tudtam róla, ezért is akartam elmenni az orvosodhoz, hogy tájékoztasson és utána mi is úgy tudjunk hozzád állni, ahogy arra neked szükséged van.

É: Mikor tudatosult benned igazán, hogy ami velem történik az komoly?

A: Idén tavasszal.

É: Mikor volt az a pillanat, amikor azt gondoltad, hogy ilyen rossz állapotban még nem láttál?

A: Mikor láttam a szenvedésed és a rosszulléteidet és könyörögtél hogy segítsek.

É: Anyaként mit éreztél, amikor ebben az állapotban láttál?

A: Nagyon rossz volt, hogy azt láttam, tehetetlen vagyok. Szörnyű érzés volt, hogy nem tudtam ott, abban a pillanatban segíteni.

É: Miben láttad ebből a kiutat?

A: Bíztam a pszichiáterben és természetesen benned. Mindig tudtam, hogy erős vagy és meg tudod csinálni.

É: Mit gondoltál, mi a legnagyobb segítség nekem?

A: Ötletem sem volt. Mindig azt tettem, amit a legjobbnak láttam. Nem tudhattam, hogy abban a szituációban mi lett volna a helyes.

É: Volt olyan ember, akire számíthattál? Ki volt az?

A: Apukád már itt ebben állapotban elhitte, hogy baj van. A Nyuszi (nevelőapám) is próbált a maga módján segíteni . A Katka mindig meghallgatott és adott tanácsot.

Egy kedves lány írt nekem a minap, hogy nehezen birkózik meg a változásokkal. Gondoltam megosztom veletek, hogy én miképp mentem át ezen az időszakon.

Két éve ilyenkor már mindenki a környezetemben a továbbtanulási lázban égett. Természetesen én is megpróbáltam a legjobb döntést hozni, azt választani, amit úgy érzek, hogy a legközelebb áll hozzám és majd szeretni fogom. Mindig is humán beállítottságú voltam és iszonyúan érdekelt a pszichológia. Éppen ezért ültem a főiskolai jelentkezés utolsó napja után a 6. macifröccsöm felett és sírtam, hogy miért nem jelöltem be. Kevésnek tartottam magam hozzá? Ha jól emlékszem azt gondoltam, hogy úgysem fog sikerülni.

Mégis kitörő örömmel fogadtam azt a bizonyos SMS-t, hogy felvételt nyertem a BGF turizmus-vendéglátás szakára. Nem is gondoltam akkor már arra, hogy talán nem ez lesz az én helyem. Mikor először beléptem, tele voltam tervekkel és ambíciókkal. Arra gondoltam, hogy ez egy csodás lehetőség arra, hogy beindítsam a saját vállalkozásomat. Ez annyira elvakított, hogy nem vettem a jeleket. Valami nem volt rendben. Gyomorgörccsel érkeztem mindennap és mindig próbáltam megfelelni az ottani normáknak. Nem éreztem magam odavalónak és egyetlen mentsváram a szintén oda járó barátnőm volt. Akkoriban rengeteget voltam beteg. Pszichésen taszított az iskola és nem értettem miért, hisz abban a hiszemben voltam, hogy nekem ezt kell csinálnom, ez az amiben jó vagyok. Nem tartottam magamat többre, nem tudtam volna elképzelni magamat máshol, minden másik út az ismeretlenbe vezetett. Féltem...

Ebben az időszakban volt a régi iskolám szalagavató bálja. Színtisztán emlékszem, hogy ott ültem, megtörve és boldogtalanul. Mérlegeltem, hogy mi volt az én szalagavatómon és, hogy mi van most. Az enyémen még boldog voltam, volt rengeteg barátom és része lehettem egy remek közösségnek, ahol nagyon jól éreztem magam. Ezzel szemben az akkori helyzet más volt. Más iskolába jártam, más volt a barátom, mást csináltam a mindennapjaimban és ez megrémített.Akkor már sejtettem, hogy valami nagyon nem stimmel.

Rá két hétre életmentő műtétet kellett rajtam végrehajtani. Sürgősségin kellett kiszedni a mandulámat, mivel egy hatalmas tályog keletkezett rajta. Borzalmas időszak volt, de jelnek fogtam fel. Úgy éreztem, hogy ez mutatta meg nekem, hogy rossz úton haladok. Az után nem mentem a BGF közelébe sem. Ez nyilván nem az iskola hibája, csak én nem illettem oda. Sajnos ezt sokan nem nézték jó szemmel, de azokkal nem tudok mit csinálni. Ők állították, hogy képtelen vagyok a változásra, és ha nem folytatom amit elkezdtem, akkor nem lesz belőlem semmi. Köszönöm szépen a biztatást :) Lehet, hogy nem pszichológiát tanulok, de úgy érzem megtaláltam a helyes utat. Szeretek úgy bemenni az iskolába, hogy olyan emberek vesznek körül mint én és szeretem azt tanulni ami érdekel.

Ezzel az egésszel csak azt próbáltam elmondani, hogyha úgy érzitek, hogy nem jó úton haladtok, akkor merjetek változtatni! Én azt vallom, hogy boldognak lenni nem kiváltság, hanem emberi norma, amit folyamatosan kergetni kell, még akkor is, ha mások hülyének néznek. Hiszen megéri boldognak lenni. Ha boldog vagy, sikeres vagy! :)

Nem mehetek el szó nélkül amellett, ami azóta történt velem, mióta írom ezt a blogot.

Egyszerűen csodásak vagytok. :) Még csak 2 napja ment a blog, amikor már akkora nézettséget produkált, hogy leesett az állam. Nem gondoltam volna, hogy ennyi ember kíváncsi lesz rá, pedig úgy tűnik, hogy sokan vagytok így vele. Eddig nem sok ember tudott arról, hogy mivel küzdök, de mióta megosztottam veletek, azóta rengetegen érdeklődtetek felőlem és ez nagyon jól esett. Olyan emberek írtak nekem, akikkel még soha, vagy csak nagyon ritkán beszélek, azért hogy megdícsérjenek, és elmondják, hogy mennyire tetszik nekik amit csinálok. Nektek is hatalmas köszönet. 

Nincs is annál jobb érzés, amikor az édesanyám egyszercsak benyit a szobámba és csak annyit mondd, hogy büszke rám. Hát ennek köszönhetően ez is megtörtént. Csodás érzés, ha valaki azt mondja "büszke vagyok rád" számomra ez az, ami felér a "szeretlek" szóval.

És ami a legjobban esett....

Vadidegenek kívánnak nekem sok sikert és fordulnak hozzám segítségért. Elmondhatatlanul hálás vagyok a bizalmatokért és mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy jobban érezzétek magatokat a mindennapjaitokban. Remélem, hogy ezt érzitek is. Annyit szeretnék nektek, és mindenkinek mondani, hogy ha úgy érzitek, hogy összedől körülöttetek a világ és már nem tudjátok mit csináljatok én ott vagyok. Szeretnélek támogatni titeket, akik bármilyen lelki zavarral küzdötök. Semmi sem lehetetlen! Ahogy ebbe belekeveredtetek, úgy majd egyszer ki is fogtok sétálni belőle. 

Az emberek erre általában a "jajjszeddmárösszemagad" című mondattal reagálnak. Nem! Így nem fog menni. Én szeretnék ennek az ellenpólusa lenni. Bízom bennetek! Tudom, hogy képesek vagytok megküzdeni vele és bármi is lesz le fogjátok győzni! 

Éppen ezért szeretném veletek megosztani, hogy csatlakoztam az úgynevezett pontosvessző mozgalomhoz, aminek az a célja, hogy mentális betegeket segítsünk. Úgy érzem elköteleztem magamat emellett és szeretném ehez tartani magamat, amíg a világon vannak depressziós és pánikbeteg emberek. A mozgalomnak, pedig azért pontosvessző a neve, mert ezzel az író lezárhatná a mondatot, de mégis folytatja. Az emberek is eldobhatják az életüket és belemerülhetnek az önsajnálatba, de folytathatják is ugyanott, ahol ez megrekedt.

Végül de nem utolsó sorban egy kicsit rólam. Sokkal jobban érzem magam mióta ennyien támogattok és érdeklődtök. Nekem mostmár ez a legnagyobb segítség, hogy segíthetek nektek. Nem is tudom mikor éreztem magamat utoljára ilyen jól mint az elmúlt pár napban. Nem találom a szavakat, szóval csak ennyi: KÖSZÖNÖM!

Nem tudom kifejezni, hogy a gyógyulásunk folyamatában mennyire fontos szerepet játszanak a barátok, vagy egy esetleges párkapcsolat. Úgy gondoltam ma megosztom veletek az én élményeimet ezzel kapcsolatban. Az első és legfontosabb azt letisztázni, hogy nagy valószínűséggel még őket sem sodorta a sors egy olyan helyzetben lévő ember mellé, mint akkor én voltam.

 Amikor még nem is sejtettem, hogy valami bajom lenne( erről majd később) már akkor észrevettem, hogy egy pár barátom lassan, de biztosan elszálingózott mellőlem. Nem értettem. Ez akarva akaratlanul egyre rosszabb és rosszabb állapotba sodort, hisz nem győztem arra gondolni, hogy mit rontottam el. Mai eszemmel úgy gondolom, hogy semmit. Ha ők igaz barátok lettek volna, a mai napig tartanám velük a kapcsolatot, és ugyanúgy beszélgetnék velük, mint azokkal az emberekkel, akik ennek ellenére itt maradtak velem. Ezt én természetes szelektációnak gondolom, hisz egy barát nem hagyja ott az egyik pillanatról a másikra azt az embert, akit a barátjának mond. Ők járulékos veszteségnek bizonyultak.

 Most viszont ejtenék egy pár szót az igazi barátaimról. Ők, amikor megtudták, hogy egyik pillanatról a másikra rettenetes állapotba kerültem, azonnal felajánlották, hogy jönnek. Igaz, tőlük is eltávolodtam ezalatt az idő alatt, azért folyamatosan érdeklődtünk egymás felől. Tisztában voltak azzal, hogy borzalmas állapotban vagyok, viszont kölcsönösen kezdtük egymást taszítani. Ennek talán az lehetett az oka, hogy szinte előzmények nélkül vesztettem el a kontrollt önmagam felett. Nem értették. Én sem értettem, ezért nem tudtam normális választ adni arra, hogy most mégis mi folyik az életemben. Nem tudtam senkinek semmifajta támpontot adni abban, hogy miben tudnának nekem segíteni. Bezárkóztam. Zavart, hogy nem hívnak sehová, bár tisztában voltam azzal, hogy valószínűleg el sem mentem volna, ezt ők is pontosan tudták.

 Mivel nem tudták semmivel magyarázni azt, hogy mi történhet velem, ezért talán hisztinek tudták be. Ezt nem tudom, csak azt, hogy jobban jártak, hogy akkor engem magamra hagytak, mert lehet, ha nem tették volna, már rég külön utakon járnánk. Borzalmas társaság lehettem akkoriban. Minden szempontból negatív voltam és sehol nem éreztem jól magamat csak otthon. Egyetlen ember volt, aki végig ott volt mellettem, és biztos vagyok benne, hogy ő legalább ugyanannyira megszenvedte ezt az időszakot mint én, ő pedig a szerelmem, Szabi volt és természetesen a családom. Ám ezt most nem szeretném kifejteni, hisz ennek egy külön bejegyzést szeretnék szentelni.

 Amikor elkezdtem szedni a gyógyszeremet, akkor lényegesen jobban lettem. Ahogy javult az állapotom, úgy kezdtük el ismét kölcsönösen keresni egymást a barátaimmal. Elmeséltem nekik, hogy milyen szörnyűségeket éltem át, ők meg elmeséltél, hogy hatalmas falakat húztam magam köré, amin ők nem tudtak/ tudnak áttörni. Ez után már sokkal többet találkoztunk, kerestük egymást. Ők tisztában voltak azzal, hogy még mindig nagyon szenvedek, de közelebb engedtem őket és ezt ki is használták, tehát ismét napi szinten találkoztunk. Amikor látták, hogy kezdem elhagyni magam ismét, akkor rám szóltak. Ezen kívül folyamatosan próbálták elterelni a figyelmemet és jó kedvre deríteni. Még ha néha ez nem is látszott, de sikerült. Köszönöm.

 Levél nektek:

 Kedves Berni, Kriszti és Regina!

 Köszönöm! Köszönöm, hogy nem hagytatok örökké bezárkózni, köszönöm, hogy mindig felvidítottatok és, hogy melletetek tudtam nevetni. Regina! Köszönöm, hogy elsőként ajánlottad fel, hogy bármi van, te eljössz és sétálsz velem és próbálod elterelni a figyelmemet. Kriszti! Köszönöm, hogy bármikor benne voltál bármiben, amit kitaláltam. Berni! Köszönöm, hogy a földön tartottál, és mindig a szemembe mondtad, ha láttad, hogy nem a helyzethez méltóan viselkedtem.

Végül köszönöm mind a három pofont, amit kapni fogok azért, hogy emberek előtt nyáladzok nektek undorítómódon JÓZANUL! :D

Mára ennyi, így is túl lőttem a célon:D

Mint említettem, rengeteg ember él át pánikrohamot, még ha nem is tud róla, hogy éppen mi történt vele. Én se tudtam, hogy pánikrohamom volt először. Akkor kezdtem el sejteni, amikor megszaporodtak a rohamok. Mikor elkezdődött, sajnos igen gyakran volt. Teljesen megnehezítette az életemet. Nem tudtam, hogy mikor jön a következő és, ha jön akkor annak mikor lesz vége. Tehetetlen voltam, ám egy dologban biztos, nem akarom, hogy ez tovább folytatódjon. Édesanyámmal a pszichológus mellett döntöttünk. 

El is jött a nap. Kint várakoztam, mikor egy kedves idős hölgy lépett ki hozzám. Bemutatkoztunk egymásnak majd bekísért egy szobába. Ö egy gyerek pszichológus volt, hiszen én akkor még csak 15-16 éves voltam. A szoba tele volt játékokkal, ebből arra következtettem, hogy nem az én korosztályommal szokott ő foglalkozni. A nő komoly volt, de szimpatikus, viszont én nem tudtam megnyílni előtte. Szerintem ezt nem is vette észre, próbáltam úgy beszélni hozzá, hogy ez ne legyen feltűnő. Kényelmetlen volt a helyzet. Különböző gondolatok cikáztak a fejemben,"Én most bolond vagyok?" "Mi fog történni?" "Ugye meggyógyít?". Ezeket természetesen nem mertem megkérdezni, bár azt hiszem meg kellett volna. Kérdezgetett a családomról, suliról, barátokról. Válaszaim, így visszagondolva elég gépszerűek voltak. Bizalommal tekintettem rá, hiszen benne láttam a gyógyulás lehetőségét. Valamiért az ő érdeklődését annyira nem éreztem. Úgy éreztem, hogy ő nem meggyógyítani akar engem, hanem csak gyorsan elvégezni a munkáját. Ez nyilván rám sem volt jó hatással,így egyre zárkózottabb lettem. Kíváncsi voltam, hogy ezt észreveszi-e. Nem vette. 

Rá nézett az órájára, majd annyit mondott, hogy végeztünk, nem kell gyógyszer, ha máskor is lesz baj, telefonáljon és megbeszélünk valamit. Ennyi? Tényleg ennyi egy pszichológussal való beszélgetés? Sosem így képzeltem el, de mivel nem voltam soha sem, elkönyveltem, hogy valóban ennyi volt. 

"Nem kell gyógyszer"- ennyi a dolga egy mai pszichológusnak/ pszichiáternek? Eldönteni, hogy az ember, aki minden támaszát benne látja szedjen-e gyógyszert? Ez akkor nyilván nem gondolkodtatott el, de ezt a mai fejemmel felháborítónak találom. Én úgy gondolom rengeteg erő kell egy embernek, hogy eldöntse, neki pszichológus segítségére van szüksége. Aki bemegy egy ilyen szobába, akarva, akaratlanul teljesen meztelenre vetkőznik egy vad idegen ember előtt. Ezért cserébe nem azt várná, hogy gyógyszert írjon, hanem azt, hogy támaszt nyújtson, elmondja mi történik vele, megnyugtassa, hogy nem lesz semmi baj és, hogy tud rajta segíteni.

Természetesen ennyitől nem múltak el a pánikrohamaim, tehát újra meglátogattam ezt a kedves szakembert. A beszlgetésünk pontosan ugyanúgy zajlott le, mint az előző. A végén ennyit mondott: "A családi problémája az oka mindennek, mondja el a szüleinek, szerintem többször nem kell találkoznunk." Ezt kétszer egy órából szűrte le? Nem lehet, hogy valamit nem mondtam el? Nem kéne ezzel többet foglalkozni? Őt akkor láttam utoljára. Elmondtam a szüleimnek, dehát ők mit tudtak kezdeni vele? Semmi útmutatást nem kaptunk arra, hogy most hogyan tovább. Oldjuk meg magunk....köszi.

Az én tanácsom a következő: Ha egy ilyen pszichológussal hoz össze minket az élet, MENEKÜLJÜNK! Keressünk egy másik szakembert, de sürgősen, mert ennytől nem oldódik meg a problémánk. Ha úgy érezzük, hogy nem kaptuk meg tőle azt, amit vártunk, ami elvezethet a gyógyuláshoz, akkor menjünk tovább és addig keressük, amíg azt nem gondoljuk, hogy igen, ő az aki nekem tud segíteni. Az a legfontosabb, hogy meg tudjunk nyílni az orvosunk előtt és szívesen beszéljünk neki a problémáinkról, mert azt érezteti velünk, hogy van kiút. A gyógyszerekről pedig annyit, hogy én először nem fogadtam el, mert meg akartam próbálni nélküle küzdeni. Nem mindig a gyógyszerekben van a megoldás, egy jó szakember nem is ragaszkodik hozzájuk, hagyja, hogy a beteg döntse el, hogy szüksége van-e rá (természetesen ez csak a pánikra vonatkozik, másról nem tudok nyilatkozni). A nyugtatókról meg annyit, hogy én eldöntöttem, hogy 20 éves létemre nem szeretnék gyógyszerfüggővé válni ezért én a gyógynövény alapú nyugtatókra bíztam magamat,ami nagyon sokat segített. Teák, gyógyfüvek minden mennyiségben!!

Ejj ez kicsit hosszúra sikeredett de remélem az értékén nem változtat :D puszipacsi

Arra gondoltam, hogy párhuzamosan írok a jelenlegi és a múltbéli élményeimről is, hogy azért időszerű is maradjak. :D

Eddig nem volt tiszta gondolom senkinek, hogy én jelenleg milyen állapotban vagyok, ezért megosztanám veletek. Nos szerintem én már a nehezén túl vagyok. Engem pánikzavarral, szorongásos depresszióval és agorafóbiával diagnosztizáltak a nyár elején. Sajnos én nagyon későn fordultam orvoshoz ezért fajult el ilyen mértéktelenül a dolog. Antidepresszánst szedek napi egyszer, ami stabilizálja az állapotomat. Ez annyit jelent, hogy pánikrohamaim már csak nagyon ritkán vannak, az agorafóbiám az sajnos most igen erős, a bkv járatokkal nem igazán vagyok mostanában kibékülve, tehát, ha tehetem elkerülöm őket. Társaságba menni már úgy ahogy de merek, nagyon erős hangulatingadozásaim vannak a mai napig is, amit valószínüleg a depressziónak tudhatok be. Néha kicsattanok az örömtől és az élettől, olyankor bármit szívesen csinálok és bárhova elmegyek bárkivel. De természetesen ennek az ellentéte is jellemző. Mostmár szerencsére nem kifejezetten letargikus állapotba kerülök, csak simán nincs semmilyen kedvem. Nem szívesen mozdulok ki, nem szívesen találkozom senkivel, olyankor jobb nekem itthon. A munkámban hálistennek tolerálják, hogy néha nem tudok bemenni, hisz tisztában vannak az állapotommal. Felmerül a kérdés, hogy miért csak most kezdtem bele ebbe. A válasz egyszerű, most érzem elég erősnek magamat, hogy nyíltan beszéljek róla és ezzel megpróbáljak segítséget nyújtani. Ezelőtt sajnos a motivációm mindenhez a nullán volt. Mostmár készen állok! :)

Összesítve egészen jól érzem magam. Nem mondom, hogy már meggyógyultam, hisz érzem, hogy még valami azért nincs rendben, de próbálok mindennap teljesen pozitívan állni a jövőhöz. Szerintem jó úton haladok a gyógyulás felé, remélem hamarosan már kijelenthetem, hogy teljesen egészséges vagyok! :)

Most egy kicsit szeretnék írni arról, hogy hogyan is kezdődött nálam minden.

9. vagy 10. osztályos lehettem, amikor az első pánikrohamom volt. Átlagos napnak indult, felkeltem, összekészülődtem és elindultam az iskolába. Ültem a buszon, zenét hallgattam amikor hirtelen azt éreztem, hogy valami megvátozik. Ezt nem tudom megfogalmazni, hogy mi is történt akkor, de nagyon rossz volt. Csak néztem körbe-körbe, kapkodtam a fejemet, hogy vajon mi lehet velem. Az egész testem megfeszült. Szorítottam a széket és kapkodtam a levegőt miközben a sírás kerülgetett. Soha életemben nem érzetem még úgy magamat. A világ két részre oszlott akkor. Volt mindenki más és én. Én, aki kívülről szemléli az embereket amint, álmosan munkába indulnak, hallgattam, ahogy a diákok tanulnak és megbeszélik, hogy csak azt várják, hogy túl legyenek ezen a napon. Sokan telefonáltak, sokan csendben várták, hogy a busz letegye őket a számukra megfelelő megállónál. Valami nem stimmelt. Mintha senki se látna engem, én is egy voltam közülük mégis tudtam, hogy senki más nem érez úgy mint akkor én. Kívülről beolvadtam, de belülről üvöltöttem és
szenvedtem. A busz megállt a Móricz Zsigmond körtéren én pedig mintha ágyúból lőttek volna ki, szaladtam lefelé. Hevesen szippantottam be a friss levegőt, amit a buszon nem tudtam. Megkönnyebbülés volt leszállni. Gyönyörű tavaszi nap volt, mindenki örömmel járkált, a pár napja elővett farmer dzsekijében, én pedig csak arra tudtam gondolni, hogy mindjárt összeesem. Felmentem az iskola melletti kis utcába elszívni egy cigit hátha az segit. Segített. Nem sokat, de valamivel jobban voltam. Bementem az iskolába, és rohantam a biztonságot jelentő osztálytermünkbe, ahol tudtam, hogy a barátaim várnak rám. Mikor bementem az osztályomba, mindenki döbbenten nézett rám. Aki csak rám nézett kérdezgette, hogy "Jézusom jól vagy? Minden rendben?" . Azt gondoltam, el tudom rejteni magamba a szenvedésemet, de úgytűnt ez kicsit sem sikerült. A válaszom az volt, hogy "nem tudom" . 

Egyszerűen fogalmam sem volt, hogy mi történhetett velem. Megrémültem. Vajon lesz még ilyen? Ez ugye nem fog mindig megtörténni velem? Letargiába estem, ami nagyon sokáig nem múlt el. Csak reménykedni tudtam, hogy ez soha többet nem fog előfordulni.

Folyt.köv.

Hát először is szeretném üdvözölni az erre tévedő embereket. A blogomat (jajj de fura ezt leírni :D) azért indítottam útjára, hogy támpontot nyújtsak elsősorban a pánikbetegségben és annak testvérbetegségeiben szenvedő embereknek és az ő hozzátartozóiknak, amik nem mások, mint a depresszió, az agorafóbia és a szociális fóbia. Rohanó világunk miatt egyre több és több ember szenved ezekben a betegségekben. Sajnos az ezzel járó gondokra senki nem lehet felkészülve, sem a beteg, sem annak a közvetlen környezetében élők. A célom egy olyan menedéket létrhozni, ahol a betegek és szeretteik egyaránt megértésre és segítségre találnak. Saját tapasztalataimból fogok építkezni és azokéból, akik mellettem voltak a legnehezebb időkben is. Szeretnék belecsempészni egy kis mosolyt is az ide látogatók mindennapjaiba, hiszen a mosoly és a nevetés a legeslegjobb gyógyszer.

Másrészről pedig úgy vélem, hogy a saját közérzetemnek is jót fog tenni, ha kiírom magamból a feszültséget, természetesen mindig optimistaként próbálom majd felfogni a dolgokat, ezzel segítve másokat is erre sarkalni.

Mivel én már a nehezén túl vagyok, ezért sok bejegyzés lesz a múltról és az akkori érzéseimről.

Remélem mindenki megtalálja a hozzá legközelebb álló témát. Természetesen minden ötletet szívesen fogadok, nyugodtan írjátok meg a saját tapasztalataitokat is, hisz többen többre megyünk.

Egyelőre ennyi :) 

puszipacsi