Most egy kicsit szeretnék írni arról, hogy hogyan is kezdődött nálam minden.

9. vagy 10. osztályos lehettem, amikor az első pánikrohamom volt. Átlagos napnak indult, felkeltem, összekészülődtem és elindultam az iskolába. Ültem a buszon, zenét hallgattam amikor hirtelen azt éreztem, hogy valami megvátozik. Ezt nem tudom megfogalmazni, hogy mi is történt akkor, de nagyon rossz volt. Csak néztem körbe-körbe, kapkodtam a fejemet, hogy vajon mi lehet velem. Az egész testem megfeszült. Szorítottam a széket és kapkodtam a levegőt miközben a sírás kerülgetett. Soha életemben nem érzetem még úgy magamat. A világ két részre oszlott akkor. Volt mindenki más és én. Én, aki kívülről szemléli az embereket amint, álmosan munkába indulnak, hallgattam, ahogy a diákok tanulnak és megbeszélik, hogy csak azt várják, hogy túl legyenek ezen a napon. Sokan telefonáltak, sokan csendben várták, hogy a busz letegye őket a számukra megfelelő megállónál. Valami nem stimmelt. Mintha senki se látna engem, én is egy voltam közülük mégis tudtam, hogy senki más nem érez úgy mint akkor én. Kívülről beolvadtam, de belülről üvöltöttem és
szenvedtem. A busz megállt a Móricz Zsigmond körtéren én pedig mintha ágyúból lőttek volna ki, szaladtam lefelé. Hevesen szippantottam be a friss levegőt, amit a buszon nem tudtam. Megkönnyebbülés volt leszállni. Gyönyörű tavaszi nap volt, mindenki örömmel járkált, a pár napja elővett farmer dzsekijében, én pedig csak arra tudtam gondolni, hogy mindjárt összeesem. Felmentem az iskola melletti kis utcába elszívni egy cigit hátha az segit. Segített. Nem sokat, de valamivel jobban voltam. Bementem az iskolába, és rohantam a biztonságot jelentő osztálytermünkbe, ahol tudtam, hogy a barátaim várnak rám. Mikor bementem az osztályomba, mindenki döbbenten nézett rám. Aki csak rám nézett kérdezgette, hogy "Jézusom jól vagy? Minden rendben?" . Azt gondoltam, el tudom rejteni magamba a szenvedésemet, de úgytűnt ez kicsit sem sikerült. A válaszom az volt, hogy "nem tudom" . 

Egyszerűen fogalmam sem volt, hogy mi történhetett velem. Megrémültem. Vajon lesz még ilyen? Ez ugye nem fog mindig megtörténni velem? Letargiába estem, ami nagyon sokáig nem múlt el. Csak reménykedni tudtam, hogy ez soha többet nem fog előfordulni.

Folyt.köv.