Nem tudom kifejezni, hogy a gyógyulásunk folyamatában mennyire fontos szerepet játszanak a barátok, vagy egy esetleges párkapcsolat. Úgy gondoltam ma megosztom veletek az én élményeimet ezzel kapcsolatban. Az első és legfontosabb azt letisztázni, hogy nagy valószínűséggel még őket sem sodorta a sors egy olyan helyzetben lévő ember mellé, mint akkor én voltam.

 Amikor még nem is sejtettem, hogy valami bajom lenne( erről majd később) már akkor észrevettem, hogy egy pár barátom lassan, de biztosan elszálingózott mellőlem. Nem értettem. Ez akarva akaratlanul egyre rosszabb és rosszabb állapotba sodort, hisz nem győztem arra gondolni, hogy mit rontottam el. Mai eszemmel úgy gondolom, hogy semmit. Ha ők igaz barátok lettek volna, a mai napig tartanám velük a kapcsolatot, és ugyanúgy beszélgetnék velük, mint azokkal az emberekkel, akik ennek ellenére itt maradtak velem. Ezt én természetes szelektációnak gondolom, hisz egy barát nem hagyja ott az egyik pillanatról a másikra azt az embert, akit a barátjának mond. Ők járulékos veszteségnek bizonyultak.

 Most viszont ejtenék egy pár szót az igazi barátaimról. Ők, amikor megtudták, hogy egyik pillanatról a másikra rettenetes állapotba kerültem, azonnal felajánlották, hogy jönnek. Igaz, tőlük is eltávolodtam ezalatt az idő alatt, azért folyamatosan érdeklődtünk egymás felől. Tisztában voltak azzal, hogy borzalmas állapotban vagyok, viszont kölcsönösen kezdtük egymást taszítani. Ennek talán az lehetett az oka, hogy szinte előzmények nélkül vesztettem el a kontrollt önmagam felett. Nem értették. Én sem értettem, ezért nem tudtam normális választ adni arra, hogy most mégis mi folyik az életemben. Nem tudtam senkinek semmifajta támpontot adni abban, hogy miben tudnának nekem segíteni. Bezárkóztam. Zavart, hogy nem hívnak sehová, bár tisztában voltam azzal, hogy valószínűleg el sem mentem volna, ezt ők is pontosan tudták.

 Mivel nem tudták semmivel magyarázni azt, hogy mi történhet velem, ezért talán hisztinek tudták be. Ezt nem tudom, csak azt, hogy jobban jártak, hogy akkor engem magamra hagytak, mert lehet, ha nem tették volna, már rég külön utakon járnánk. Borzalmas társaság lehettem akkoriban. Minden szempontból negatív voltam és sehol nem éreztem jól magamat csak otthon. Egyetlen ember volt, aki végig ott volt mellettem, és biztos vagyok benne, hogy ő legalább ugyanannyira megszenvedte ezt az időszakot mint én, ő pedig a szerelmem, Szabi volt és természetesen a családom. Ám ezt most nem szeretném kifejteni, hisz ennek egy külön bejegyzést szeretnék szentelni.

 Amikor elkezdtem szedni a gyógyszeremet, akkor lényegesen jobban lettem. Ahogy javult az állapotom, úgy kezdtük el ismét kölcsönösen keresni egymást a barátaimmal. Elmeséltem nekik, hogy milyen szörnyűségeket éltem át, ők meg elmeséltél, hogy hatalmas falakat húztam magam köré, amin ők nem tudtak/ tudnak áttörni. Ez után már sokkal többet találkoztunk, kerestük egymást. Ők tisztában voltak azzal, hogy még mindig nagyon szenvedek, de közelebb engedtem őket és ezt ki is használták, tehát ismét napi szinten találkoztunk. Amikor látták, hogy kezdem elhagyni magam ismét, akkor rám szóltak. Ezen kívül folyamatosan próbálták elterelni a figyelmemet és jó kedvre deríteni. Még ha néha ez nem is látszott, de sikerült. Köszönöm.

 Levél nektek:

 Kedves Berni, Kriszti és Regina!

 Köszönöm! Köszönöm, hogy nem hagytatok örökké bezárkózni, köszönöm, hogy mindig felvidítottatok és, hogy melletetek tudtam nevetni. Regina! Köszönöm, hogy elsőként ajánlottad fel, hogy bármi van, te eljössz és sétálsz velem és próbálod elterelni a figyelmemet. Kriszti! Köszönöm, hogy bármikor benne voltál bármiben, amit kitaláltam. Berni! Köszönöm, hogy a földön tartottál, és mindig a szemembe mondtad, ha láttad, hogy nem a helyzethez méltóan viselkedtem.

Végül köszönöm mind a három pofont, amit kapni fogok azért, hogy emberek előtt nyáladzok nektek undorítómódon JÓZANUL! :D

Mára ennyi, így is túl lőttem a célon:D