Nem mehetek el szó nélkül amellett, ami azóta történt velem, mióta írom ezt a blogot.

Egyszerűen csodásak vagytok. :) Még csak 2 napja ment a blog, amikor már akkora nézettséget produkált, hogy leesett az állam. Nem gondoltam volna, hogy ennyi ember kíváncsi lesz rá, pedig úgy tűnik, hogy sokan vagytok így vele. Eddig nem sok ember tudott arról, hogy mivel küzdök, de mióta megosztottam veletek, azóta rengetegen érdeklődtetek felőlem és ez nagyon jól esett. Olyan emberek írtak nekem, akikkel még soha, vagy csak nagyon ritkán beszélek, azért hogy megdícsérjenek, és elmondják, hogy mennyire tetszik nekik amit csinálok. Nektek is hatalmas köszönet. 

Nincs is annál jobb érzés, amikor az édesanyám egyszercsak benyit a szobámba és csak annyit mondd, hogy büszke rám. Hát ennek köszönhetően ez is megtörtént. Csodás érzés, ha valaki azt mondja "büszke vagyok rád" számomra ez az, ami felér a "szeretlek" szóval.

És ami a legjobban esett....

Vadidegenek kívánnak nekem sok sikert és fordulnak hozzám segítségért. Elmondhatatlanul hálás vagyok a bizalmatokért és mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy jobban érezzétek magatokat a mindennapjaitokban. Remélem, hogy ezt érzitek is. Annyit szeretnék nektek, és mindenkinek mondani, hogy ha úgy érzitek, hogy összedől körülöttetek a világ és már nem tudjátok mit csináljatok én ott vagyok. Szeretnélek támogatni titeket, akik bármilyen lelki zavarral küzdötök. Semmi sem lehetetlen! Ahogy ebbe belekeveredtetek, úgy majd egyszer ki is fogtok sétálni belőle. 

Az emberek erre általában a "jajjszeddmárösszemagad" című mondattal reagálnak. Nem! Így nem fog menni. Én szeretnék ennek az ellenpólusa lenni. Bízom bennetek! Tudom, hogy képesek vagytok megküzdeni vele és bármi is lesz le fogjátok győzni! 

Éppen ezért szeretném veletek megosztani, hogy csatlakoztam az úgynevezett pontosvessző mozgalomhoz, aminek az a célja, hogy mentális betegeket segítsünk. Úgy érzem elköteleztem magamat emellett és szeretném ehez tartani magamat, amíg a világon vannak depressziós és pánikbeteg emberek. A mozgalomnak, pedig azért pontosvessző a neve, mert ezzel az író lezárhatná a mondatot, de mégis folytatja. Az emberek is eldobhatják az életüket és belemerülhetnek az önsajnálatba, de folytathatják is ugyanott, ahol ez megrekedt.

Végül de nem utolsó sorban egy kicsit rólam. Sokkal jobban érzem magam mióta ennyien támogattok és érdeklődtök. Nekem mostmár ez a legnagyobb segítség, hogy segíthetek nektek. Nem is tudom mikor éreztem magamat utoljára ilyen jól mint az elmúlt pár napban. Nem találom a szavakat, szóval csak ennyi: KÖSZÖNÖM!

Nem tudom kifejezni, hogy a gyógyulásunk folyamatában mennyire fontos szerepet játszanak a barátok, vagy egy esetleges párkapcsolat. Úgy gondoltam ma megosztom veletek az én élményeimet ezzel kapcsolatban. Az első és legfontosabb azt letisztázni, hogy nagy valószínűséggel még őket sem sodorta a sors egy olyan helyzetben lévő ember mellé, mint akkor én voltam.

 Amikor még nem is sejtettem, hogy valami bajom lenne( erről majd később) már akkor észrevettem, hogy egy pár barátom lassan, de biztosan elszálingózott mellőlem. Nem értettem. Ez akarva akaratlanul egyre rosszabb és rosszabb állapotba sodort, hisz nem győztem arra gondolni, hogy mit rontottam el. Mai eszemmel úgy gondolom, hogy semmit. Ha ők igaz barátok lettek volna, a mai napig tartanám velük a kapcsolatot, és ugyanúgy beszélgetnék velük, mint azokkal az emberekkel, akik ennek ellenére itt maradtak velem. Ezt én természetes szelektációnak gondolom, hisz egy barát nem hagyja ott az egyik pillanatról a másikra azt az embert, akit a barátjának mond. Ők járulékos veszteségnek bizonyultak.

 Most viszont ejtenék egy pár szót az igazi barátaimról. Ők, amikor megtudták, hogy egyik pillanatról a másikra rettenetes állapotba kerültem, azonnal felajánlották, hogy jönnek. Igaz, tőlük is eltávolodtam ezalatt az idő alatt, azért folyamatosan érdeklődtünk egymás felől. Tisztában voltak azzal, hogy borzalmas állapotban vagyok, viszont kölcsönösen kezdtük egymást taszítani. Ennek talán az lehetett az oka, hogy szinte előzmények nélkül vesztettem el a kontrollt önmagam felett. Nem értették. Én sem értettem, ezért nem tudtam normális választ adni arra, hogy most mégis mi folyik az életemben. Nem tudtam senkinek semmifajta támpontot adni abban, hogy miben tudnának nekem segíteni. Bezárkóztam. Zavart, hogy nem hívnak sehová, bár tisztában voltam azzal, hogy valószínűleg el sem mentem volna, ezt ők is pontosan tudták.

 Mivel nem tudták semmivel magyarázni azt, hogy mi történhet velem, ezért talán hisztinek tudták be. Ezt nem tudom, csak azt, hogy jobban jártak, hogy akkor engem magamra hagytak, mert lehet, ha nem tették volna, már rég külön utakon járnánk. Borzalmas társaság lehettem akkoriban. Minden szempontból negatív voltam és sehol nem éreztem jól magamat csak otthon. Egyetlen ember volt, aki végig ott volt mellettem, és biztos vagyok benne, hogy ő legalább ugyanannyira megszenvedte ezt az időszakot mint én, ő pedig a szerelmem, Szabi volt és természetesen a családom. Ám ezt most nem szeretném kifejteni, hisz ennek egy külön bejegyzést szeretnék szentelni.

 Amikor elkezdtem szedni a gyógyszeremet, akkor lényegesen jobban lettem. Ahogy javult az állapotom, úgy kezdtük el ismét kölcsönösen keresni egymást a barátaimmal. Elmeséltem nekik, hogy milyen szörnyűségeket éltem át, ők meg elmeséltél, hogy hatalmas falakat húztam magam köré, amin ők nem tudtak/ tudnak áttörni. Ez után már sokkal többet találkoztunk, kerestük egymást. Ők tisztában voltak azzal, hogy még mindig nagyon szenvedek, de közelebb engedtem őket és ezt ki is használták, tehát ismét napi szinten találkoztunk. Amikor látták, hogy kezdem elhagyni magam ismét, akkor rám szóltak. Ezen kívül folyamatosan próbálták elterelni a figyelmemet és jó kedvre deríteni. Még ha néha ez nem is látszott, de sikerült. Köszönöm.

 Levél nektek:

 Kedves Berni, Kriszti és Regina!

 Köszönöm! Köszönöm, hogy nem hagytatok örökké bezárkózni, köszönöm, hogy mindig felvidítottatok és, hogy melletetek tudtam nevetni. Regina! Köszönöm, hogy elsőként ajánlottad fel, hogy bármi van, te eljössz és sétálsz velem és próbálod elterelni a figyelmemet. Kriszti! Köszönöm, hogy bármikor benne voltál bármiben, amit kitaláltam. Berni! Köszönöm, hogy a földön tartottál, és mindig a szemembe mondtad, ha láttad, hogy nem a helyzethez méltóan viselkedtem.

Végül köszönöm mind a három pofont, amit kapni fogok azért, hogy emberek előtt nyáladzok nektek undorítómódon JÓZANUL! :D

Mára ennyi, így is túl lőttem a célon:D