Vajon mit érezhet egy Anya, ha a gyermekét szenvedni látja? Vajon tudja, hogy mit kell csinálni? Kihez tud fordulni? Kiváncsi voltam rá, tehát hozzá fordultam válaszokért. Egyébként Anya volt az egyik legfontosabb személy, akire támaszkodni tudtam. Minden lehetőséget számtásba vett, ami segíthet. Mindenben kereste azt, ami közelebb hozhat engem ahoz, hogy jobban legyek. Nagyon köszönöm Neki! Soha nem sikerült volna idáig eljutnom, ha ő nincs. Köszönöm a folyamatos bíztatást és azt is, hogy ha látod rajtam, hogy valami nincs rendben mindig próbálsz helyre rakni. Szeretlek Anya! Mindennél jobban!

É-én, A-anya

É: Mielőtt én érintetté váltam, tudtad, hogy mit jelent a pánikbetegség?

A: Nem tudtam.

É: Végig elhitted, hogy rosszul vagyok, vagy eleinte kételkedtél benne?

A: Én elhittem, de mások kételkedtek benne.

É: Mikor kiderült, hogy én ebben szenvedek sokat kutattál utána?

A: Nem sokat tudtam róla, ezért is akartam elmenni az orvosodhoz, hogy tájékoztasson és utána mi is úgy tudjunk hozzád állni, ahogy arra neked szükséged van.

É: Mikor tudatosult benned igazán, hogy ami velem történik az komoly?

A: Idén tavasszal.

É: Mikor volt az a pillanat, amikor azt gondoltad, hogy ilyen rossz állapotban még nem láttál?

A: Mikor láttam a szenvedésed és a rosszulléteidet és könyörögtél hogy segítsek.

É: Anyaként mit éreztél, amikor ebben az állapotban láttál?

A: Nagyon rossz volt, hogy azt láttam, tehetetlen vagyok. Szörnyű érzés volt, hogy nem tudtam ott, abban a pillanatban segíteni.

É: Miben láttad ebből a kiutat?

A: Bíztam a pszichiáterben és természetesen benned. Mindig tudtam, hogy erős vagy és meg tudod csinálni.

É: Mit gondoltál, mi a legnagyobb segítség nekem?

A: Ötletem sem volt. Mindig azt tettem, amit a legjobbnak láttam. Nem tudhattam, hogy abban a szituációban mi lett volna a helyes.

É: Volt olyan ember, akire számíthattál? Ki volt az?

A: Apukád már itt ebben állapotban elhitte, hogy baj van. A Nyuszi (nevelőapám) is próbált a maga módján segíteni . A Katka mindig meghallgatott és adott tanácsot.

Egy kedves lány írt nekem a minap, hogy nehezen birkózik meg a változásokkal. Gondoltam megosztom veletek, hogy én miképp mentem át ezen az időszakon.

Két éve ilyenkor már mindenki a környezetemben a továbbtanulási lázban égett. Természetesen én is megpróbáltam a legjobb döntést hozni, azt választani, amit úgy érzek, hogy a legközelebb áll hozzám és majd szeretni fogom. Mindig is humán beállítottságú voltam és iszonyúan érdekelt a pszichológia. Éppen ezért ültem a főiskolai jelentkezés utolsó napja után a 6. macifröccsöm felett és sírtam, hogy miért nem jelöltem be. Kevésnek tartottam magam hozzá? Ha jól emlékszem azt gondoltam, hogy úgysem fog sikerülni.

Mégis kitörő örömmel fogadtam azt a bizonyos SMS-t, hogy felvételt nyertem a BGF turizmus-vendéglátás szakára. Nem is gondoltam akkor már arra, hogy talán nem ez lesz az én helyem. Mikor először beléptem, tele voltam tervekkel és ambíciókkal. Arra gondoltam, hogy ez egy csodás lehetőség arra, hogy beindítsam a saját vállalkozásomat. Ez annyira elvakított, hogy nem vettem a jeleket. Valami nem volt rendben. Gyomorgörccsel érkeztem mindennap és mindig próbáltam megfelelni az ottani normáknak. Nem éreztem magam odavalónak és egyetlen mentsváram a szintén oda járó barátnőm volt. Akkoriban rengeteget voltam beteg. Pszichésen taszított az iskola és nem értettem miért, hisz abban a hiszemben voltam, hogy nekem ezt kell csinálnom, ez az amiben jó vagyok. Nem tartottam magamat többre, nem tudtam volna elképzelni magamat máshol, minden másik út az ismeretlenbe vezetett. Féltem...

Ebben az időszakban volt a régi iskolám szalagavató bálja. Színtisztán emlékszem, hogy ott ültem, megtörve és boldogtalanul. Mérlegeltem, hogy mi volt az én szalagavatómon és, hogy mi van most. Az enyémen még boldog voltam, volt rengeteg barátom és része lehettem egy remek közösségnek, ahol nagyon jól éreztem magam. Ezzel szemben az akkori helyzet más volt. Más iskolába jártam, más volt a barátom, mást csináltam a mindennapjaimban és ez megrémített.Akkor már sejtettem, hogy valami nagyon nem stimmel.

Rá két hétre életmentő műtétet kellett rajtam végrehajtani. Sürgősségin kellett kiszedni a mandulámat, mivel egy hatalmas tályog keletkezett rajta. Borzalmas időszak volt, de jelnek fogtam fel. Úgy éreztem, hogy ez mutatta meg nekem, hogy rossz úton haladok. Az után nem mentem a BGF közelébe sem. Ez nyilván nem az iskola hibája, csak én nem illettem oda. Sajnos ezt sokan nem nézték jó szemmel, de azokkal nem tudok mit csinálni. Ők állították, hogy képtelen vagyok a változásra, és ha nem folytatom amit elkezdtem, akkor nem lesz belőlem semmi. Köszönöm szépen a biztatást :) Lehet, hogy nem pszichológiát tanulok, de úgy érzem megtaláltam a helyes utat. Szeretek úgy bemenni az iskolába, hogy olyan emberek vesznek körül mint én és szeretem azt tanulni ami érdekel.

Ezzel az egésszel csak azt próbáltam elmondani, hogyha úgy érzitek, hogy nem jó úton haladtok, akkor merjetek változtatni! Én azt vallom, hogy boldognak lenni nem kiváltság, hanem emberi norma, amit folyamatosan kergetni kell, még akkor is, ha mások hülyének néznek. Hiszen megéri boldognak lenni. Ha boldog vagy, sikeres vagy! :)