Mint említettem, rengeteg ember él át pánikrohamot, még ha nem is tud róla, hogy éppen mi történt vele. Én se tudtam, hogy pánikrohamom volt először. Akkor kezdtem el sejteni, amikor megszaporodtak a rohamok. Mikor elkezdődött, sajnos igen gyakran volt. Teljesen megnehezítette az életemet. Nem tudtam, hogy mikor jön a következő és, ha jön akkor annak mikor lesz vége. Tehetetlen voltam, ám egy dologban biztos, nem akarom, hogy ez tovább folytatódjon. Édesanyámmal a pszichológus mellett döntöttünk. 

El is jött a nap. Kint várakoztam, mikor egy kedves idős hölgy lépett ki hozzám. Bemutatkoztunk egymásnak majd bekísért egy szobába. Ö egy gyerek pszichológus volt, hiszen én akkor még csak 15-16 éves voltam. A szoba tele volt játékokkal, ebből arra következtettem, hogy nem az én korosztályommal szokott ő foglalkozni. A nő komoly volt, de szimpatikus, viszont én nem tudtam megnyílni előtte. Szerintem ezt nem is vette észre, próbáltam úgy beszélni hozzá, hogy ez ne legyen feltűnő. Kényelmetlen volt a helyzet. Különböző gondolatok cikáztak a fejemben,"Én most bolond vagyok?" "Mi fog történni?" "Ugye meggyógyít?". Ezeket természetesen nem mertem megkérdezni, bár azt hiszem meg kellett volna. Kérdezgetett a családomról, suliról, barátokról. Válaszaim, így visszagondolva elég gépszerűek voltak. Bizalommal tekintettem rá, hiszen benne láttam a gyógyulás lehetőségét. Valamiért az ő érdeklődését annyira nem éreztem. Úgy éreztem, hogy ő nem meggyógyítani akar engem, hanem csak gyorsan elvégezni a munkáját. Ez nyilván rám sem volt jó hatással,így egyre zárkózottabb lettem. Kíváncsi voltam, hogy ezt észreveszi-e. Nem vette. 

Rá nézett az órájára, majd annyit mondott, hogy végeztünk, nem kell gyógyszer, ha máskor is lesz baj, telefonáljon és megbeszélünk valamit. Ennyi? Tényleg ennyi egy pszichológussal való beszélgetés? Sosem így képzeltem el, de mivel nem voltam soha sem, elkönyveltem, hogy valóban ennyi volt. 

"Nem kell gyógyszer"- ennyi a dolga egy mai pszichológusnak/ pszichiáternek? Eldönteni, hogy az ember, aki minden támaszát benne látja szedjen-e gyógyszert? Ez akkor nyilván nem gondolkodtatott el, de ezt a mai fejemmel felháborítónak találom. Én úgy gondolom rengeteg erő kell egy embernek, hogy eldöntse, neki pszichológus segítségére van szüksége. Aki bemegy egy ilyen szobába, akarva, akaratlanul teljesen meztelenre vetkőznik egy vad idegen ember előtt. Ezért cserébe nem azt várná, hogy gyógyszert írjon, hanem azt, hogy támaszt nyújtson, elmondja mi történik vele, megnyugtassa, hogy nem lesz semmi baj és, hogy tud rajta segíteni.

Természetesen ennyitől nem múltak el a pánikrohamaim, tehát újra meglátogattam ezt a kedves szakembert. A beszlgetésünk pontosan ugyanúgy zajlott le, mint az előző. A végén ennyit mondott: "A családi problémája az oka mindennek, mondja el a szüleinek, szerintem többször nem kell találkoznunk." Ezt kétszer egy órából szűrte le? Nem lehet, hogy valamit nem mondtam el? Nem kéne ezzel többet foglalkozni? Őt akkor láttam utoljára. Elmondtam a szüleimnek, dehát ők mit tudtak kezdeni vele? Semmi útmutatást nem kaptunk arra, hogy most hogyan tovább. Oldjuk meg magunk....köszi.

Az én tanácsom a következő: Ha egy ilyen pszichológussal hoz össze minket az élet, MENEKÜLJÜNK! Keressünk egy másik szakembert, de sürgősen, mert ennytől nem oldódik meg a problémánk. Ha úgy érezzük, hogy nem kaptuk meg tőle azt, amit vártunk, ami elvezethet a gyógyuláshoz, akkor menjünk tovább és addig keressük, amíg azt nem gondoljuk, hogy igen, ő az aki nekem tud segíteni. Az a legfontosabb, hogy meg tudjunk nyílni az orvosunk előtt és szívesen beszéljünk neki a problémáinkról, mert azt érezteti velünk, hogy van kiút. A gyógyszerekről pedig annyit, hogy én először nem fogadtam el, mert meg akartam próbálni nélküle küzdeni. Nem mindig a gyógyszerekben van a megoldás, egy jó szakember nem is ragaszkodik hozzájuk, hagyja, hogy a beteg döntse el, hogy szüksége van-e rá (természetesen ez csak a pánikra vonatkozik, másról nem tudok nyilatkozni). A nyugtatókról meg annyit, hogy én eldöntöttem, hogy 20 éves létemre nem szeretnék gyógyszerfüggővé válni ezért én a gyógynövény alapú nyugtatókra bíztam magamat,ami nagyon sokat segített. Teák, gyógyfüvek minden mennyiségben!!

Ejj ez kicsit hosszúra sikeredett de remélem az értékén nem változtat :D puszipacsi

Arra gondoltam, hogy párhuzamosan írok a jelenlegi és a múltbéli élményeimről is, hogy azért időszerű is maradjak. :D

Eddig nem volt tiszta gondolom senkinek, hogy én jelenleg milyen állapotban vagyok, ezért megosztanám veletek. Nos szerintem én már a nehezén túl vagyok. Engem pánikzavarral, szorongásos depresszióval és agorafóbiával diagnosztizáltak a nyár elején. Sajnos én nagyon későn fordultam orvoshoz ezért fajult el ilyen mértéktelenül a dolog. Antidepresszánst szedek napi egyszer, ami stabilizálja az állapotomat. Ez annyit jelent, hogy pánikrohamaim már csak nagyon ritkán vannak, az agorafóbiám az sajnos most igen erős, a bkv járatokkal nem igazán vagyok mostanában kibékülve, tehát, ha tehetem elkerülöm őket. Társaságba menni már úgy ahogy de merek, nagyon erős hangulatingadozásaim vannak a mai napig is, amit valószínüleg a depressziónak tudhatok be. Néha kicsattanok az örömtől és az élettől, olyankor bármit szívesen csinálok és bárhova elmegyek bárkivel. De természetesen ennek az ellentéte is jellemző. Mostmár szerencsére nem kifejezetten letargikus állapotba kerülök, csak simán nincs semmilyen kedvem. Nem szívesen mozdulok ki, nem szívesen találkozom senkivel, olyankor jobb nekem itthon. A munkámban hálistennek tolerálják, hogy néha nem tudok bemenni, hisz tisztában vannak az állapotommal. Felmerül a kérdés, hogy miért csak most kezdtem bele ebbe. A válasz egyszerű, most érzem elég erősnek magamat, hogy nyíltan beszéljek róla és ezzel megpróbáljak segítséget nyújtani. Ezelőtt sajnos a motivációm mindenhez a nullán volt. Mostmár készen állok! :)

Összesítve egészen jól érzem magam. Nem mondom, hogy már meggyógyultam, hisz érzem, hogy még valami azért nincs rendben, de próbálok mindennap teljesen pozitívan állni a jövőhöz. Szerintem jó úton haladok a gyógyulás felé, remélem hamarosan már kijelenthetem, hogy teljesen egészséges vagyok! :)

Most egy kicsit szeretnék írni arról, hogy hogyan is kezdődött nálam minden.

9. vagy 10. osztályos lehettem, amikor az első pánikrohamom volt. Átlagos napnak indult, felkeltem, összekészülődtem és elindultam az iskolába. Ültem a buszon, zenét hallgattam amikor hirtelen azt éreztem, hogy valami megvátozik. Ezt nem tudom megfogalmazni, hogy mi is történt akkor, de nagyon rossz volt. Csak néztem körbe-körbe, kapkodtam a fejemet, hogy vajon mi lehet velem. Az egész testem megfeszült. Szorítottam a széket és kapkodtam a levegőt miközben a sírás kerülgetett. Soha életemben nem érzetem még úgy magamat. A világ két részre oszlott akkor. Volt mindenki más és én. Én, aki kívülről szemléli az embereket amint, álmosan munkába indulnak, hallgattam, ahogy a diákok tanulnak és megbeszélik, hogy csak azt várják, hogy túl legyenek ezen a napon. Sokan telefonáltak, sokan csendben várták, hogy a busz letegye őket a számukra megfelelő megállónál. Valami nem stimmelt. Mintha senki se látna engem, én is egy voltam közülük mégis tudtam, hogy senki más nem érez úgy mint akkor én. Kívülről beolvadtam, de belülről üvöltöttem és
szenvedtem. A busz megállt a Móricz Zsigmond körtéren én pedig mintha ágyúból lőttek volna ki, szaladtam lefelé. Hevesen szippantottam be a friss levegőt, amit a buszon nem tudtam. Megkönnyebbülés volt leszállni. Gyönyörű tavaszi nap volt, mindenki örömmel járkált, a pár napja elővett farmer dzsekijében, én pedig csak arra tudtam gondolni, hogy mindjárt összeesem. Felmentem az iskola melletti kis utcába elszívni egy cigit hátha az segit. Segített. Nem sokat, de valamivel jobban voltam. Bementem az iskolába, és rohantam a biztonságot jelentő osztálytermünkbe, ahol tudtam, hogy a barátaim várnak rám. Mikor bementem az osztályomba, mindenki döbbenten nézett rám. Aki csak rám nézett kérdezgette, hogy "Jézusom jól vagy? Minden rendben?" . Azt gondoltam, el tudom rejteni magamba a szenvedésemet, de úgytűnt ez kicsit sem sikerült. A válaszom az volt, hogy "nem tudom" . 

Egyszerűen fogalmam sem volt, hogy mi történhetett velem. Megrémültem. Vajon lesz még ilyen? Ez ugye nem fog mindig megtörténni velem? Letargiába estem, ami nagyon sokáig nem múlt el. Csak reménykedni tudtam, hogy ez soha többet nem fog előfordulni.

Folyt.köv.

Hát először is szeretném üdvözölni az erre tévedő embereket. A blogomat (jajj de fura ezt leírni :D) azért indítottam útjára, hogy támpontot nyújtsak elsősorban a pánikbetegségben és annak testvérbetegségeiben szenvedő embereknek és az ő hozzátartozóiknak, amik nem mások, mint a depresszió, az agorafóbia és a szociális fóbia. Rohanó világunk miatt egyre több és több ember szenved ezekben a betegségekben. Sajnos az ezzel járó gondokra senki nem lehet felkészülve, sem a beteg, sem annak a közvetlen környezetében élők. A célom egy olyan menedéket létrhozni, ahol a betegek és szeretteik egyaránt megértésre és segítségre találnak. Saját tapasztalataimból fogok építkezni és azokéból, akik mellettem voltak a legnehezebb időkben is. Szeretnék belecsempészni egy kis mosolyt is az ide látogatók mindennapjaiba, hiszen a mosoly és a nevetés a legeslegjobb gyógyszer.

Másrészről pedig úgy vélem, hogy a saját közérzetemnek is jót fog tenni, ha kiírom magamból a feszültséget, természetesen mindig optimistaként próbálom majd felfogni a dolgokat, ezzel segítve másokat is erre sarkalni.

Mivel én már a nehezén túl vagyok, ezért sok bejegyzés lesz a múltról és az akkori érzéseimről.

Remélem mindenki megtalálja a hozzá legközelebb álló témát. Természetesen minden ötletet szívesen fogadok, nyugodtan írjátok meg a saját tapasztalataitokat is, hisz többen többre megyünk.

Egyelőre ennyi :) 

puszipacsi